Petró Attila
A médiákból már május 16-án, vasárnap értesültünk arról, hogy Miskolcon és környékén súlyos helyzet alakult ki a lehullott, óriási mennyiségű csapadék miatt. Hétfőn kaptuk az értesítést, hogy havaria helyzet van, s készüljünk, mert kedden kora reggel indulunk majd a súlyosabban elöntött körzetekbe segíteni. Vizes és szennyvizes kollégákkal közösen, összesen nyolcan, négy autóval és a szivattyúzáshoz szükséges felszereléssel vettük így az irányt kedden reggel Miskolc felé. Először a vízműtelepre érkeztünk, ahol már vártak bennünket, s egyből indultunk is kifelé a „csatamezőre”. Az első napon kaptunk magunk mellé egy helyi kollégát, hogy segítsen a közlekedésben, de másnaptól már a kiosztott térképek és a megadott címek alapján tájékozódtunk és természetesen egyfolytában szivattyúztunk. Én még nem voltam ilyen helyzetben, s nem találkoztam ilyen súlyos, a víz által okozott károkkal. A Szinva patak, ami normál helyzetben tulajdonképpen olyan, mint egy kis elvezető csatorna, most úgy nézett ki, mint egy kisebb folyó, ami folyamatosan folyt át az utakon, a kerteken, gyakorlatilag annak a lakóövezetnek minden pincéjébe betörve. Szivattyúztunk olyan háznál, amelynek a 200 m2-es pincéjében volt egy bolt, főleg kisállatoknak való felszerelésekkel. Ott az árukészlet nagy része tönkrement, s a víz felszínén lebegett. Nem tudom, az a kereskedő hogyan fog ezek után talpra állni, de ez a helyzet sajnos jellemző volt az ott élő emberek nagy részére is, akik teljesen kétségbe voltak esve. Amikor megérkeztünk és elkezdtünk szivattyúzni, nem győztek hálálkodni a segítségünkért. Mivel látták az autóinkon a feliratokat és a logónkat, többen is elmondták, nem is gondolták volna, hogy van még emberség ebben a világban és még Nyíregyházáról is jönnek a „vízművesek” segíteni. A felszereléseinket és az autóink belső kiképzését azonban nem csak a lakosok dicsérték, hanem még a MIVIZ-es kollégák is irigyelték. Összességében véve örülök, hogy ott lehettem egy ilyen havaria helyzetben, jó érzés volt segíteni.

Veres Pál
Nem ez az első ilyen helyzet, ahol segítőként részt vettem, hiszen már a 2000-es Tiszai árvíznél is segédkeztem. Azt gondolom, nem vesszük komolyan a víz pusztító erejét, pedig éltető ereje mellett talán egyben ez az egyik legpusztítóbb őselem is. Felelőtlenségnek tartom, hogy olyan területeken, ahol már akár csak egy kis patak is a lakóházak közelében van – lásd Szinva patak –, nem gondolnak előre, már az építkezéseknél az esetleges védelemre. Persze ez alatt nem az ötven, vagy annál régebben épült házakat és az ezeket építő nyugdíjasokat értem, bár örökre nyomot hagy az életemben a Tiszai árvíznél egy nyugdíjas nénike, aki teljesen egyedülállóként a kórházból hazajövet már a háza helyét is csak terepjáróval tudta megközelíteni. Visszatérve Miskolcra, tudomásom szerint ’73-ban már volt ott ehhez hasonló árvíz, azóta mégis úgy épültek a házak – tisztelet a kivételnek –, hogy nem számoltak egy esetleges újabb áradással. Ez mai fejjel nézve számomra kissé érthetetlen, hiszen sok mindenkinek a háza a legfőbb vagyona, s ha az elúszik, akkor bizony nehéz újrakezdeni. Márpedig sajnos sok olyan háznál szivattyúztunk, ahol a pincéből már jött felfelé a víz, s bent a lépcsőnél rakták egymásra a homokzsákokat. Összegezve elmondhatom, az emberek végtelenül hálásak voltak a segítségünkért, de nagy tanulság ez mindannyiónknak, tanulnunk kellene belőle.

Korpai József
Számomra a legnagyobb tanulsága az esetnek, hogy a bajban szerencsére tudunk még egymásra számítani, hiszen nem mi voltunk az egyetlen vízműves cég, akiknek az emberei ott voltak segíteni Miskolcon. Persze nem mindannyian ugyanazt csináltuk, volt, aki homokzsákokat pakolt, volt, aki vizet zacskózott és volt, aki ezt osztogatta, mi pedig szivattyúztunk. Munka közben persze akarva-akaratlanul összehasonlítjuk egymással felszereléseinket, s büszkén mondhatom, hogy a Nyírségvizes autók, a bennük lévő szisztematikusan kialakított rend és a korszerű felszerelések nem csak a károsult lakóházak tulajdonosait, hanem a kollégákat is elismerésre késztette. A miskolci munkatársak egyébként nagyon rendesek voltak. Miskolctapolcán, az üdülőjükben szállásoltak el bennünket, ide hozták számunkra mindennap a reggelit és a vacsorát, s innen ők vittek be bennünket a vízmű telephelyére, ahol autóinkat éjszakára biztonságba helyeztük. Korán kezdtünk és későn végeztünk, igyekeztünk a tőlünk telhető legtöbbet megtenni, amit csak lehetett, hiszen pusztítás, amit az árvíz – és helyenként a szennyvíz – okozott félelmetes volt. Azt, hogy munkánk nem volt hiábavaló, a következő e-mail is bizonyítja:

„ Kedves Móricz István Igazgató Úr!!!!!

Diósgyőr,- Előhegy-Fülep J. utca- Temető utca stb. köszöni a Nyírségvíz munkatársainak azt az önzetlen segítséget, amit ma tettek értünk!!!
Ez érzékenységgel töltött el valamennyiünket! Rendes emberek a bajban segítenek!! Jó egészséget és eredményes évzárást!!

A lakótársak nevében üdvözlettel: Lugosi Judit Fülep J. út 42.”